Macska

A macska (más néven házimacska, tudományos nevén Felis silvestris catus) egy kisebb termetű húsevő emlősállat, amely a macskafélék (Felidae) családján belül, a Felis fajához tartozik, a vadmacska alfaja. Ügyes ragadozó, több mint 1000 faj tekinthető a zsákmányának. Emellett meglehetősen intelligens, beidomítható egyszerű parancsok végrehajtására vagy szerkezetek működtetésére (illetve képes önállóan is kisebb feladatok betanulására).

Körülbelül 8000 évvel ezelőtt kezdett az ember társaságában élni, teljes háziasítása mintegy 4000 éve Egyiptomban történt. Számos fajtája és színváltozata létezik. Természetes mutációk révén csupasz és farok nélküli változatait is kitenyésztették. A macskák több mint százféle hangjel és testbeszéd segítségével kommunikálnak, mint például nyávogás („miaú”), csiripelés, dorombolás, fújás, morgás. A lovakhoz és más háziállatokhoz hasonlóan a macskák is képesek vadon élve fennmaradni. Az önállóan élő macskák gyakran kisebb kolóniákat alkotnak. Az állatvédők beszámolói szerint azonban hosszú távon csak igen kevés példány képes gazdátlanul életben maradni, többségüket elpusztítják a járművek, a ragadozók, az éhség, az időjárás viszontagságai és a betegségek. Ezért számos országban, köztük hazánkban is a macskák és más háziállatok elhagyása, illetve otthonukból való szándékos eltávolítása (bántalmazásukhoz hasonlóan) büntetendő.

A macska sok kultúra legendáiban és mítoszaiban tölt be jelentős szerepet, az egyiptomiak, a kínaiak és a vikingek ősi történeteiben is szerepel. Általában tisztelik, de olykor becsmérleik is.

Háziasítás:

A macska háziasítása rendkívül sokáig tartott, kezdete az ember letelepedésének időszakára tehető.

Egyre több bizonyíték kerül elő, melyek azt bizonyítják, hogy a folyamat már jóval előbb elkezdődött, mint ahogyan azt ma gondoljuk. Különböző maradványokat találtak Jerikó mellett, melyek korát 9000 évesre becsülik. Egy ideig nem volt bizonyíték arra, hogy ezek tényleg háziasított állatok lehettek, de egy francia paleozoológus, Jean-Denis Vigne és munkatársai 2004 áprilisában a ciprusi Shilloukambos mellett feltártak egy egykori kőkorszaki település temetőjében egy sírt, amelyben az eltemetett ember mellett egy macska csontjait is megtalálták. Anatóliában is találtak olyan, körülbelül i. e. 6000 táján készült szobrokat, amelyek macskával játszó asszonyokat ábrázolnak. Ezek alapján feltételezhető, hogy a macska háziasítása Elő-Ázsia területén már 9500 évvel ezelőtt is elkezdődhetett. Egy 2007-es DNS-vizsgálat eredménye szerint ősétől már 100-130 ezer évvel ezelőtt elvált, jóval korábban, mint azt a régészeti leletek bizonyítják, majd a termékeny félhold területén élő emberekhez szegődött, hamarabb, mint a kutya.

Anatómia:

A macskák sportos alkatúak, testük gyors, intenzív tevékenységre alkalmas, így ideális a ragadozó életmódhoz. Jó futók, rövidtávon képesek elérni az akár 50 km/h-s sebességet is. Ízületeik hajlékonyak, hosszú lábaikkal, rugalmas erős izmaikkal remekül ugranak, képesek függőlegesen felfelé a kerítésekre vagy falakra akár két méter magasságba is felugrani, álló helyzetből. Emellett igen jó az egyensúlyérzékük (egyensúlyuk megtartását hosszú hajlékony farkuk is segíti), reflexeik gyorsak.

Környezet:

A vadmacska, a házmacska őse feltehetően sivatagi éghajlaton fejlődött ki, vad és háziasított formáit hasonló viselkedésmód jellemzi. A vadmacskák Ausztrália és az Antarktisz kivételével őshonosak valamennyi kontinensen. Az Észak-Afrikában élő kis termetű vadmacskák tűnnek a háziasított fajták legközelebbi ősének.

A macskák élvezik a meleget és a napsütést, gyakran alszanak napos helyeken. Magasabb hőmérsékleten érzik jól magukat, mint az emberek, akik számára a 44,5 °C-nál nagyobb bőrfelszíni hőmérséklet már nehezen elviselhető, míg a macskák akkor kezdik kellemetlenül érezni magukat, ha a bőrük 52 °C-ra melegszik.

Kommunikáció:

A macska által kiadott egyedi hang („miaú”) különböző változatai eltérő jelentést hordoznak. Az állat más hangokat használ fájdalom jelzésére, (etetés vagy játék céljából történő) figyelemfelhívásra és üdvözlésre. Egyes példányok gyakrabban nyávognak, mások pedig ritkábban. Érzelmeiket a testbeszéddel is kifejezhetik (például a farok csóválása utalhat izgatottságra vagy idegességre), egyes jelzéseik azonban félreérthetőek (a harapás történhet játékból, de ingerültségből fakadóan is).

Játék:

A házimacskák, különösen a fiatal egyedek, rajonganak a kötéllel való játékért. A legtöbb macska képtelen ellenállni a meglóbált vagy földön húzott kötélnek. Számos képi ábrázolás létezik, amely a macskát egy fonalgombolyaggal jeleníti meg. Ez a tulajdonság feltehetően a vadászösztönnel áll összefüggésben, amely arra készteti a kölyköket, hogy más macskák (rendszerint az anyaállat) farkán gyakorolják a vadászatot. A lenyelt kötél azonban az állat gyomrába vagy beleibe juthat, amely megbetegedéshez, súlyosabb esetben az egyed pusztulásához vezethet. Vannak akik ennek elkerülésére a kötelet lézermutatóval helyettesítik, egyes vélemények szerint azonban ez, amellett hogy megfosztja a macskát a kötél megragadásával járó sikerélménytől, szemkárosodást is okozhat.

Szaporodás:

A kölyköket 8-9 hetes korukig az anyjuk eteti, a felnőtt egyedeknek naponta 1-2 étkezésre van szükségük, melyek során testtömeg-kilogrammonként mintegy 4-5 dekagramm táplálékot fogyasztanak el.

A vemhességi időszak 63-65 napig tart. Az alom átlagosan 3-5 kölyökből áll. A legelső alom általában a későbbieknél kisebb létszámú. A kölykök elválasztása 6-7 hetes korban történik meg, ivaréretté pedig (nőstények esetében) 4-10, illetve (hímek esetében) 5-7 hónap után válnak. Egy átlagos nőstény a nemileg aktív életszakaszában összesen akár 100 utódot is világra hozhat. A rekordot 1952-ben egy Dusty nevű texasi cirmos nőstény érte el, még a 18. életéve előtt, 420 utóddal. Az eddig ismert legnagyobb alom 15 kölyökből állt. A kölykök átlagos tömege 85 gramm. 

Zuhanás és magasság:

Esés közben a macska, kiváló egyensúlyérzékét és rugalmasságát kihasználva képes testét megcsavarva talppal a föld felé fordulni. Ez az „önigazító reflex” avagy „korrekciós reflex” néven is ismert képesség, amely lehetővé teszi, hogy zuhanás közben, bizonyos idő elteltével az állat a megfelelő irányba forduljon. A legtöbb beszámoló szerint a néhány méteres zuhanások kevésbé károsak a számukra (habár néha komoly sérülésekkel járnak), de ismertek olyan esetek is (5-10) amelyben az állat nagy magasságból (például egy épület hetedik emeletéről) ért földet sértetlenül. A világrekordot Ken Myer floridai kormányzó Andy nevű macskája állította be, egy 16. emeletről történt 61 méteres zuhanást túlélve. A közhiedelemmel ellentétben a farok nélküli macskák is rendelkeznek ezen képességgel, ugyanis főként a mellső és hátsó lábuk, valamint a gerincük segítségével fordulnak a megfelelő helyzetbe, a farok kevésbé fontos a mozdulatsor végrehajtásánál.