Ló

(Saját szöveg)

A ló kialakulása:

A ló kialakulásának folyamatát brit paleontológusok kezdték el kutatni a 19. század második felében. Sir Richard Owen 1840-ben írt először egy London környékén talált, kövületben megmaradt lófajról, melynek a Hyracotherium nevet adta. A lelet körülbelül 55 millió éves volt. A kutatások a század közepén Észak-Amerikába tevődtek át. 1876-ban, az USA déli részén, egy eocén kori sziklában megtalálták a ló ma ismert legkorábbi ősét. Ez a korai előd körülbelül 55 millió évvel ezelőtt élt a Földön, és megtalálható volt az akkor még egybetartozó, összes mai kontinensen. Ez az első, körülbelül rókaméretű korai miniló az Eohippus nevet kapta a tudósoktól.

Eohippus

 Az aprócska, körülbelül 35 cm magas, elsősorban lombokkal és cserjékkel táplálkozó élőlény még nem rendelkezett patákkal: az elülső lábain 4, míg a hátulsókon 3 ujja volt. Fejformája, testfelépítése és lábszerkezete leginkább egy rókáéhoz, farka pedig a mai sazmáréhoz hasonlítható. Az erdőkben élő barna, zebracsíkos Eohippus környezetébe illő színének köszönhette túlélését. A következő fejlettségi szinten lévő lóelődök, a Mesohippus és a Miohippus körülbelül 25-40 millió évvel ezelőtt, az oligocén és a miocén idején jelent meg.

Mesohippus

Miohippus

 Ebben az időben az erdős és mocsaras vidékek egy részének helyét már füves területek vették át. A Mesohippus és a Miohippus két hasonló felépítésű ősló volt. Mind elülső, mind hátulsó lábaikon 3 ujj volt, de testtömegük nagy részét már a legnagyobb, középső ujj viselte. 25 millió évvel ezelőtt, a miocén korban az őserdők egy részének helyén szavanna és sztyepp alakult ki. Az ekkoriban élő állatok fogazata alkalmassá vált a fűfélék legelésére. Körülbelül 17 millió évvel ezelőtt, a késő miocén idején, Ésazk-Amerikában tűnt fel a Merychippus.

Merychippus

 Ennek a körülbelül 90 cm magas minilónak a fogazata már egészen hasonló volt a mai lovakéhoz, így a keményebb, durvább füveket is meg tudta rágni. A Merychippus már egyetlen ujjon járt, bár a mellette lévő két ujj csökevénye még megvolt. Ez a kis ló már bizonyítottan csoportosan élt. A Pliohippus körülbell 6 millió évvel ezelőtt élt a Földön.

Pliohippus

 Ez volt az első, egy lábujjal rendelkező, már ténylegesen patásnak nevezhető állat az evolúció folyamatában. A Pliohippus körülbelül 120 centiméteres marmagasságú volt, és az egész világon elterjedt, de mintegy 8000 évvel ezelőtt, márig ismeretlen okokból eltűnt Amerikából. Ezután az Újvilágba legközelebb az 1400-as évek végén, a spanyol hódítók segítségével jutottak a lovak. A ma élő ló, az Equus caballus körülbelül 1 millió évvel ezelőtt jelent meg a Földön.

Equus caballus

 Ezek a lovak már mind pusztákon és sztyeppéken éltek. A korai zebracsíkok már csak a farukon és a végtagjaikon voltak fellelhetők, és egyre több ló szőrszíne alkalmazkodott az új környezethez: az egérszürke, fakó és világospej színek váltak általánossá ebben az időszakban.

A ló testének átalakulása:

A végtagok átalakulása az egyik legizgalmasabb változás a mai ló létrejöttének folyamatában. A több lábujjú Eohippus lábszerkezete a mocsaras, puha területeken való járást szolgálta. A földek keményebbé válásával, a szavannákon és sztyeppéken való vándorlás kezdetével azonban a lábujjak elcsökevényesedtek: ma lábanként mindössze egyetlen, a patává alakult középső ujj hordozza a ló teljes testtömegét. Az ősló, illetve a ló marmagassága körülbelül ötszörösére nőtt az elmúlt 60 millió év alatt. Az Eohippus csupán 35 cm magas volt, míg ma egy nagyméretű, fejlett lónál alig átlagon felüli érték a 170 centiméter, de még két méter feletti marmagasság is előfordul. Vajon mi okozhatta ezt a növekedést? A ló egyre nagyobb területeket járt be az évmilliók során, és a sebessége is megnőtt. A nagyobb testméret lehetővé tette a belső szervek, a keringési és légzési rendszer, valamint a mozgásszervek nagy teljesítményre való képességét, ezáltal a gyorsabb menekülést és a túlélést is. Érdekes a mai ló arckoponyájának és állkapcsának megnövekedése a korai ősökhöz képest, majd a felső őrlőfogak megjelenése. Mindezen változások a lombok fogyasztásáról a legelésre való átváltás következtében történtek. A ló nyaka ugyanennek a folyamatnak köszönhetően nyúlt meg, hisz így kényelmesen elérte a füvet. Szeme a fej két oldalára tolódott el, látótere megnőtt, és ezáltal könnyebben észrevette a közeledő ragadozókat. Ezzel együtt a binokuláris-azaz mindkét szem által észlelhető-látótere lecsökkent.

A ló rokonai:

A ló legközelebbi rokona a szamár (Equus asinus), a vadszamár (Equus hemionus hemionus), valamint a zebra (Equus zebra). A szamár és a ló keresztezéséből alakult ki az öszvér. Ezek mindegyike visszavezethető egészen az Eohippusig. A mai ló közelebbi ősei-przewalski ló, tarpán, tundrai ló, valamint az erdei ló-már a zebrától és a szamártól elkülönült evolúciós ágat alkotnak. A ló távolabbi rokonai közül sokakban hasonlít hozzá a szintén páratlanujjú patás orrszarvú (Rhinoceros), valamint a tapír (Tapirus terrestris).

A ló háziasítása:

A ló háziasításának pontos idejére és helyére vonatkozóan nincs általánosan elfogadott elmélet, így lehetséges, hogy a lovat egyidejűleg több helyen is megszelídítették. A szakértők nagy része azonban valószínűnek tartja, hogy a ló háziasításának folyamata Közép-Ázsiában kezdődött, hiszen bizonyítható, hogy a körülbelül ötezer évvel ezelőtt virágzó botaji kultúrában már foglalkoztak lovakkal. A ló háziasítása ezután Oroszország, majd Mezopotámia területén is megtörtént. A lovat kezdetben húsáért és tejéért tartották, később azonban felfedezték, hogy felszerelések, sőt emberek szállítására is alkalmas. A kerék mezopotámiai, hétezer évvel ezelőtti feltalálásának köszönhetően a ló fogatban való használata is elterjedt. A Krisztus előtti második évezredben már számos kultúrában tartottak és ábrázoltak lovakat: a görög, az egyiptomi, a távol-keleti és az indiai civilizációk leleteiben is fellelhetők az erre utaló emlékek. A ló használatának jelentőségét ebben az időben már az egész Óvilágban felismerték, így az ember négylábú társa idővel elengedhetetlen részévé vált a mindennapi életnek. Érdekes kérdés, hogy vajon melyik lófajt háziasították először. Erre több válasz is adódik, melyek közül a legkézenfekvőbb a przewalski ló, illetve a tarpán. Egyes elméletek szerint egymástól függetlenül mindkettőt háziasították, mások szerint viszont a przewalski ló a tarpán őse, így bizonyára azt szelídítették meg először.

A lótenyésztés kialakulása:

Amint egyre szélesebb körben megjelent az igény a ló használatára, illetve egyre nagyobb számú egyed állt rendelkezésre, az ember felfedezte, hogy melyek a ló kívánatos, továbbörökítendő tulajdonságai. A lóval foglalkozó korai szakértők tapasztalatot szereztek arról, hogy milyen adottságok kellenek a megfelelő munkavégzéshez, a nagyobb teherbíráshoz, a jobb állóképességhez, a gyorsasághoz és egyéb, a hasznosítás szempontjából fontos előnyökhöz. A mindenkor kívánatosnak tartott tulajdonságok alapján, valamint a tenyésztés által elérendő célokhoz elkezdték kiválogatni azokat az egyedeket, melyeket a leginkább megfelelőnek tartottak. Döntő fontosságúvá vált, hogy az egyedek milyen jó tulajdonságokkal rendelkeztek, és mennyire átütően tudták örökíteni azokat. Így kezdődött el az évezredek óta tartó hagyomány és tudomány, amelyen a mai, modern lótenyésztés is alapul. A modern lófajták kialakulására az arab, a berber és a spanyol ló bírt a legnagyobb hatással. Ezek közül legalább egy megtalálható minden modern lófajta ősei között.

A ló szaporodása:

A ló emlősállat, melynek szaporodása történhet természetes vagy mesterséges fedeztetés útján. A mének folyamatosan nemzőképesek, a kancák viszont csak az úgynevezett sárlás időszakában termékenyíthetők eredményesen, amely 20 napos megszakítások után körülbelül 3-5 napig tart. A kancák 11 hónapig, azaz körülbelül 325-350 napig vemhesek. Az ideális fedeztetési idény az északi féltekén márciustól szeptemberig tart, így a csikók február vége és augusztus között, a tél elmúltával jönnek világra. Érdekesség, hogy szinte minden csikó éjjel születik. A csikók a legtöbb lófajta esetében hat hónapos korukig szopnak.