Bálnák

Északfoki bálna

Ezt a simabálnákhoz tartozó nagy cetfélét valószínűleg teljesen kiirtották a bálnavadászok. A Spitzbergák környéki tengerrészen és az északi sarkkör vidékén élt. Ennek a nagy testű bálnának az üldözése olyan kíméletlenül folyt, hogy a 19. század végétől már csak véletlenül bukkantak rá egy-egy példányra. A szakemberek mégis reménykednek, hogy félreeső vidékeken még maradt belőle néhány példány, s ezek esetleg elszaporodva fenntartják a fajt. Ma a bálnavdászatot nemzetközi egyezmény tiltja. Az északfoki bálnát nem csak zsírjáért, hanem a szájában lévő 2-2,5 méteres szűrőlemezeiért, sziláiért is vadászták. Ez volt a nevezetes "halcsont", amelyet a női fűzők merevítésére használtak. Mára jelentőségét vesztette.

Grönlandi bálna

A simabálnák közé tartozó grönlandi bálnát valószínűleg teljesen kiirtotta az ember. Utoljára az 1930-as években tűnt fel egy-egy példánya, azóta feltehetően írmagja sem maradt. Mérete elérte a 15-24 m-es hosszúságot, ennek egyharmadát a hatalmas fej tette ki. Mellúszói és farokúszója a testéhez viszonyítva nagyok voltak. Háta szürkésfekete, hasa világosabb színű volt. Valamikor nagy csapatokban, úgynevezett "iskolákban" úsztak ezek a bálnák az északi vizekben.

Hosszúszárnyú bálna

Ez a 16 m-nyire megnövő bálna sz összes világtengerben előfordul. A többi barázdás cethez hasonlóan "ingajáratban" vándorol észak és dél között, ezért különböző évszakokban más-más tengerrészeken bukkan fel. Egyike a legotrombább barázdás ceteknek. Feltűnő rendkívül hosszú mellúszója, amelyik egyméteres szélesség mellet a 3-4 m-es hosszúságot is elérheti. Farokúszójának átmérője kb. 4 m. Törzse rövid és vaskos, háta domború. Alsó állkapcsa feltűnően hosszabb és szélesebb, mint a felső. Jó úszó, ügyesen merül a víz alá és a mély vízbe is lemerészkedik.

Kékbálna

25 m-es testhosszával a legnagyobb ma élő emlősállat. Íme néhány "meghökkentő" adat méreteiről: szíve 630 kg, mája 935 kg, a legnagyobb csigolyája 240 kg. A sarki tengereknek ez az óriása majdnem kizárólag a "krill"-nek nevezett, 5-6 cm-es rákocskákkal táplálkozik, ebből a "ráklevesből" azonban 2000 l-t tud egyszerre bekebelezni. A sziláscetek közé tartozik, szájában nem fogak, hanem szűrőt alkotó szarulemezek vannak. Nevét acélkék hátáról kapta. A kékbálnák kettesével-hármasával vándorolnak, nem alkotnak "iskolát". A 11 hónapi vemhesség után megszülető "bébi" 7 m hosszú és 2000 kg súlyú. A bálnatej anyira zsíros, hogy a "kicsike" naponta 4,5 cm-t nő és két hónapos korára eléri a 16 m-es hosszúságot. Egyetlen bálna annyi zsiradékot szolgáltat, mint amennyi egy 275 tehénből álló csorda egész évi vajhozama. A kékbálna a barázdás bálnák közé tartozik. Amikor még dúlt a világtengerekben a bálnavadászat, inkább úgynevezett simabálnák után folyt a hajsza, ez utóbbiak ugyanis kimúlásuk után a víz színén lebegnek, a barázdás bálnák ellenben lemerülnek. A bálnavadászok ezt úgy előzték meg, hogy a megszigonyozott bálnát a hajóhoz húzták, és a kompresszorral levegőt nyomtak az állat testébe, hogy az a vízen lebegjen. Ma a bálnák szigorú védelem alatt állnak.

Nagy ámbráscet

A cetek óriása: a hímek elérik a 13-25 m-t, a nőstények valamivel kisebbek. Külső megjelenésük élesen elüt a többi cetétől: a test egyharmadát kitevő fejük elöl csapott, oldalnézetben hatalmas hordóra emlékeztet. Alsó állkapcsuk keskeny, rövidebb, mint a felső. Szemük apró. Fejükön a vastag szalonnaréteg alatt két kamrára osztott üreg található, amelyet a rendkívül finom spermacetolaj tölt ki. Ezt a víztiszta olajat a legérzékenyebb műszerek kenésére használják. Másik értékes "terméke", amelyről a faj nevét is kapta, az ámbra. Valószínűleg a beteg állatok belében és gyomrában képződik, és mazsás tömbökben ürül ki. A víz színén úszó, rendkívül erős és jó illatú, viasszerű anyag számos iparág nyersanyaga. Az ámbráscet 1000 m mélyre is le tud merülni és akár 80 percig is a víz alatt tud maradni. "Búvárteljesítményét" valószínűleg a nyomáskülönbséget kiegyenlítő spermacetolajnak köszönheti. Ebben a nagy mélységben óriási lábasfejűekre vadászik. Gigászi lehet a mélyben folyó küzdelem, amelyik rendszerint a cet győzelmével ér véget. Erről tanúskodnak a cet gyomrában talált, letépett fogókarok. Hogy a hatalmas puhatestű sem adja olcsón az életét, azt a cet testén éktelenkedő, oroszlánkarmok nyomaihoz hasonló hegek és kistányér nagyságú "lenyomatok" bizonyítják. Előbbiek a lábasfejű papagájcsőrszerű állkapcsainak, utóbbiak a fogókarok tapadókorongjainak a nyomai.